Szerző
Bogár Gábor
Ars poetica prózában
„Tárca-nélküli művész” (, avagy mit akarok kifejezni, írásaim témája, üzenete)
Először is a széppróza, ezen belül a versek, novellák nekem csak egy csoportja a kifejező eszközöknek, amelyeket használok. Pl. zenét, rock-számokat is írtam, esszéket, filozófiai értekezéseket - nem vagyok igazán vagy kizárólagosan költő, vagy író, de zenész sem, vagy filozófus, teológus – de ezeket a nyelveket beszélem valamelyest. Ezért mondta rám egy tanárom, (a nevére is emlékszem: Galambos Ágnes) még a gimnáziumban, hogy „tárca-nélküli művész” vagyok. A költészet és a prózaírás mesterségbeli eszközeit sajátítottam el legjobban. Hegedűs Géza: Költői mestersége volt a lírai, és Hankiss Elemér: Az irodalmi mű, mint komplex modell c. könyve a prózai tankönyvem. Verseket és prózát egyébként már kicsi gyerekkorom óta írok. A barátaimon kívül, akiknek nagy örömmel mutattam meg a műveimet, az első komoly bírálóm Tótfalusi István volt, akinek házába a felesége tanítványaként és barátjaként már első gimnáziumtól bejáratos voltam, sőt néha náluk is laktam, attól kezdve, hogy tizennégy éves koromban kirúgtak otthonról.
Minden élményemet megpróbálom művészeti eszközökkel feldolgozni, ez általában magától indul el bennem, aztán hogy ennek milyen típusú alkotás lesz a következménye, az menet közben dől el. Belső kényszerből alkotok.
Világnézetem, szépirodalmi identitásom
Miután a világirodalmat többé kevésbé megismertem, és túlléptem első kedvenceimen a XIX. századi orosz és francia realistákon, meg Mikszáth Kálmánon, Gárdonyi Gézán;Kovai Lőrincen és az örökké legnagyobb magyar géniuszokon: József Attilán és Radnótin; az abszurd, a groteszk és a szürrealista látás- és ábrázolásmód áll hozzám a legközelebb. Leginkább ilyen stílusú írásokat szeretek olvasni is írni is. Ezzel a látásmóddal vagyok képes elviselni ezt a – szerintem – végletekig eldurvult és Istentől, természettől, emberiességtől egyaránt elidegenedett világot. Ezen stílusirányzatok egyikétől sem idegen a humor, amit én is döntően fontos dolognak tartok, és igyekszem becsempészni még a legsötétebb témájú írásaimba is.
Nagy elődeim
Egy nagy elődömmel – a kevéssé ismert, de nagyszerű – Szathmáry Sándorral tökéletesen egyetértek abban, hogy „…a józan észnek az eszelősökkel szemben az a legnagyobb problémája, hogy mi módon nyilatkozzon meg úgy, hogy agyon ne verjék, ...” Így ír a Kazohiniában. Nekem is ez az egyik alapvető dilemmám és gyakran ez írásaim témája, üzenete.
Szathmáry Sándoron kívül nagy magyar elődeimnek tartom Karinthy Frigyest, Örkény Istvánt, Rejtő Jenőt és Ottlik Gézát; de inkább sok külföldi írót. A francia Boris Viant, az abszurd egyik atyját, aki miatt abba kellett hagynom 16 éves koromban az első regényemet, mert Tótfalusi István, akinek a „Pepi, avagy buli New Ytozkodóban”-t megmutattam, azt mondta, hogy ez tisztára Boris Vian. Ezzel kezembe nyomta a Tajtékos napokat, és elolvasván rájöttem, hogy én kb. ugyanezt akartam megalkotni, de ennyire jól nem tudnám. Szinte kivétel nélkül szeretem a posztmodern amerikaiakat, leginkább Kurt Vonnegutot, a kedvencemet, és Joseph Hellert, John Irvinget, John Kennedy O’Toole-t; a XX. századi dél-amerikai írókat, Gabriel Garcia Marquezt, Mario Vargas Llosa-t és Miguel Angel Asturiast, akiktől – Ottlikon kívül az időfelbontást, és a több szálon futó cselekményt lestem el. Az ő stílusukhoz hasonlóan ír Salman Rushdie, angliai-indiai kedvencem. A kisprózában, novellában tanáraim voltak Guy de Maupassant, Franz Kaffka, Carel Capek; a lengyel Edward Stahura, Mihail Bulgakov, és persze Karinthy és Örkény is, akiknek minden művéért rajongok, és etalonnak tekintem őket.
Minden eddig felsorolt művész alkotásaitól eltérően, az én írásaimban, főleg az utóbbi tíz évben egyre erőteljesebben megjelenik keresztény hitem kifejeződése, minden dogmatika vagy felekezeti, vallásos állásfoglalás, és hittérítő szándék nélkül; mivel megtérésem óta Jézus Krisztus meghatározó szerepet tölt be az életemben.
„Tárca-nélküli művész” (, avagy mit akarok kifejezni, írásaim témája, üzenete)
Először is a széppróza, ezen belül a versek, novellák nekem csak egy csoportja a kifejező eszközöknek, amelyeket használok. Pl. zenét, rock-számokat is írtam, esszéket, filozófiai értekezéseket - nem vagyok igazán vagy kizárólagosan költő, vagy író, de zenész sem, vagy filozófus, teológus – de ezeket a nyelveket beszélem valamelyest. Ezért mondta rám egy tanárom, (a nevére is emlékszem: Galambos Ágnes) még a gimnáziumban, hogy „tárca-nélküli művész” vagyok. A költészet és a prózaírás mesterségbeli eszközeit sajátítottam el legjobban. Hegedűs Géza: Költői mestersége volt a lírai, és Hankiss Elemér: Az irodalmi mű, mint komplex modell c. könyve a prózai tankönyvem. Verseket és prózát egyébként már kicsi gyerekkorom óta írok. A barátaimon kívül, akiknek nagy örömmel mutattam meg a műveimet, az első komoly bírálóm Tótfalusi István volt, akinek házába a felesége tanítványaként és barátjaként már első gimnáziumtól bejáratos voltam, sőt néha náluk is laktam, attól kezdve, hogy tizennégy éves koromban kirúgtak otthonról.
Minden élményemet megpróbálom művészeti eszközökkel feldolgozni, ez általában magától indul el bennem, aztán hogy ennek milyen típusú alkotás lesz a következménye, az menet közben dől el. Belső kényszerből alkotok.
Világnézetem, szépirodalmi identitásom
Miután a világirodalmat többé kevésbé megismertem, és túlléptem első kedvenceimen a XIX. századi orosz és francia realistákon, meg Mikszáth Kálmánon, Gárdonyi Gézán;Kovai Lőrincen és az örökké legnagyobb magyar géniuszokon: József Attilán és Radnótin; az abszurd, a groteszk és a szürrealista látás- és ábrázolásmód áll hozzám a legközelebb. Leginkább ilyen stílusú írásokat szeretek olvasni is írni is. Ezzel a látásmóddal vagyok képes elviselni ezt a – szerintem – végletekig eldurvult és Istentől, természettől, emberiességtől egyaránt elidegenedett világot. Ezen stílusirányzatok egyikétől sem idegen a humor, amit én is döntően fontos dolognak tartok, és igyekszem becsempészni még a legsötétebb témájú írásaimba is.
Nagy elődeim
Egy nagy elődömmel – a kevéssé ismert, de nagyszerű – Szathmáry Sándorral tökéletesen egyetértek abban, hogy „…a józan észnek az eszelősökkel szemben az a legnagyobb problémája, hogy mi módon nyilatkozzon meg úgy, hogy agyon ne verjék, ...” Így ír a Kazohiniában. Nekem is ez az egyik alapvető dilemmám és gyakran ez írásaim témája, üzenete.
Szathmáry Sándoron kívül nagy magyar elődeimnek tartom Karinthy Frigyest, Örkény Istvánt, Rejtő Jenőt és Ottlik Gézát; de inkább sok külföldi írót. A francia Boris Viant, az abszurd egyik atyját, aki miatt abba kellett hagynom 16 éves koromban az első regényemet, mert Tótfalusi István, akinek a „Pepi, avagy buli New Ytozkodóban”-t megmutattam, azt mondta, hogy ez tisztára Boris Vian. Ezzel kezembe nyomta a Tajtékos napokat, és elolvasván rájöttem, hogy én kb. ugyanezt akartam megalkotni, de ennyire jól nem tudnám. Szinte kivétel nélkül szeretem a posztmodern amerikaiakat, leginkább Kurt Vonnegutot, a kedvencemet, és Joseph Hellert, John Irvinget, John Kennedy O’Toole-t; a XX. századi dél-amerikai írókat, Gabriel Garcia Marquezt, Mario Vargas Llosa-t és Miguel Angel Asturiast, akiktől – Ottlikon kívül az időfelbontást, és a több szálon futó cselekményt lestem el. Az ő stílusukhoz hasonlóan ír Salman Rushdie, angliai-indiai kedvencem. A kisprózában, novellában tanáraim voltak Guy de Maupassant, Franz Kaffka, Carel Capek; a lengyel Edward Stahura, Mihail Bulgakov, és persze Karinthy és Örkény is, akiknek minden művéért rajongok, és etalonnak tekintem őket.
Minden eddig felsorolt művész alkotásaitól eltérően, az én írásaimban, főleg az utóbbi tíz évben egyre erőteljesebben megjelenik keresztény hitem kifejeződése, minden dogmatika vagy felekezeti, vallásos állásfoglalás, és hittérítő szándék nélkül; mivel megtérésem óta Jézus Krisztus meghatározó szerepet tölt be az életemben.