Kiadói interjú – J.Z.Mann: A hatvanhárom nap - Gyula, 1566

Az alábbi bevezető a Publio Kiadó számára készült: J. Z. Mann a Gyula, 1566 című könyv szerzője, akinek írói indulását egy középiskolai bemutatkozó fogalmazás és a tanári pálya gyakorlati munkája egyaránt meghatározta. A hatvanhárom nap a gyulai vár történetét idézi meg, és az interjúból kiderül, hogyan született meg a gondolat, majd a konkrét elhatározás. Az olvasó a szerző gyermekkori olvasmányairól, családi háttéréről és az írás mindennapi örömeiről is megtudhat többet.

Publio: Mikor érezted először, hogy írni szeretnél?

J.Z.Mann: Először középiskolás koromban éreztem, hogy szeretek írni. Ha jól emlékszem, harmadikos lehettem (ma tizenegyedikes a száma), amikor egy új kislány érkezett a gimnáziumba. Az ismerkedésünk során kiderült, hogy bemutatkozó fogalmazást kellett írnia, és megkért, hogy segítsek neki. Olyan jól sikerült a fogalmazás, hogy az egész osztály előtt megdicsértek, és végül neki kellett felolvasnia.

Publio: Emlékszel az első történetre vagy versre, amit leírtál? Miről szólt?

J.Z.Mann: A húszas éveimben, főiskolás koromban volt egy "minden ellen" lázadó versem. Nem emlékszem, de semmi sem volt jó akkor.

Publio: Ki volt az első ember, akinek megmutattad, amit írtál, és mit mondott?

J.Z.Mann: Az első írásomat már középiskolás koromban megmutattam – bár akkor még nem egészen saját kezdeményezésből. Egy új diáktársamnak segítettem megírni a bemutatkozó fogalmazását. A magyar szakos tanárnő megdicsérte az írást, és fel is olvastatta az osztály előtt. Azt azonban nem tudta, hogy valójában én voltam a szerző. Ez volt az első biztató visszajelzés, amelyet az írásom kapott.

Publio: Volt olyan pillanat, amikor majdnem feladtad az írást? Mi tartott meg mellette?

J.Z.Mann: Nem mondhatom, hogy valaha is feladtam volna az írást, hiszen hosszú ideig nem is voltak igazán írásaim. Tanultam, először villamosmérnöknek, majd menedzseri képzéseken vettem részt, a rendszerváltás után pedig informatika-tanár lettem. Ebben az időszakban az írás háttérbe szorult.
Tulajdonképpen a tanári pályám során találtam vissza hozzá. Az órai tananyagok összeállítása, szerkesztése és a hozzájuk kapcsolódó magyarázatok megfogalmazása hozta meg újra az alkotás örömét. Nyugdíjas éveim kezdetén aztán úgy döntöttem, hogy ezeket az anyagokat egy ingyenesen elérhető weboldalon is közzéteszem, hogy minden érdeklődő és tanulni vágyó számára hozzáférhetők legyenek. Az oldal ma is elérhető.

Publio: Gyerekként milyen könyveket szerettél a legjobban?

J.Z.Mann: Gyerekkoromban Rejtő Jenő, Jules Verne, Jókai Mór és Gárdonyi Géza könyvei álltak hozzám a legközelebb. Mindig is szerettem a romantikus történeteket és a kalandregényeket. Magukkal ragadtak a fordulatos történetek, az izgalmas kalandok és a különleges világok.

Publio: Mi volt az a pont, amikor eldöntötted: ebből könyv lesz?

J.Z.Mann: Már gyermekkoromban megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy Eger és Szigetvár után a gyulai várnak is van egy sajátos, megírásra érdemes története. Az ötlet aztán a 2020-as évek elején konkrét elhatározássá érlelődött. A végső lökést egy családi kirándulás adta meg Gyulán, amely után eldöntöttem: ezt a történetet könyv formájában is meg kell örökítenem.

Publio: Ha egy mondatban kellene összefoglalnod, miért írsz, mi lenne az?

J.Z.Mann: Az írással azt szerettem volna kipróbálni, van-e bennem elég bátorság ahhoz, hogy gondolataimat, érzéseimet és képzeletem világát szavakba öntsem, és mások számára is átélhetővé tegyem.

Publio: Milyen családban nőttél fel – volt otthon helye a könyveknek, a meséknek?

J.Z.Mann: Az 1950-es, 60-as években telt a gyermekkorom. A községi könyvtár fontos szerepet játszott az olvasóvá válásomban. A mesék közül Benedek Elek történetei voltak rám a legnagyobb hatással. Az olvasás iránti érdeklődésemet azonban egy szerencsés családi körülmény is erősítette: édesapám postai kézbesítőként dolgozott, így mi, gyerekek is könnyen hozzájutottunk az akkori újságokhoz és folyóiratokhoz. A Képes Újság, az Ifjúsági Magazin és a napilapok is meghatározó olvasmányélményeim közé tartoztak.

Publio: Melyik tanárod vagy mentorod hatott rád a legjobban?

J.Z.Mann: Középiskolás koromban valamennyi tanárom hatással volt rám, mindegyiküktől kaptam valamit, ami hozzájárult a személyiségem formálódásához. Ha azonban mentort kellene megneveznem, nem egyetlen személy jut eszembe. Sokkal inkább azok a régi, téli esték, amikor a nagyszüleim és a szomszédok történeteit hallgattam. Az a különleges hangulat, az elmesélt történetek világa talán mélyebb nyomot hagyott bennem, mint gondoltam volna.

Publio: Mit üzennél annak, aki most kezd írni, és még nem mer megmutatni semmit?

J.Z.Mann: Azt tanácsolnám, hogy mutassa meg az írását egy olyan ismerősének, akinek ad a véleményére. Nem szükséges, hogy szakértő legyen, hiszen már egy őszinte, külső visszajelzés is sokat segíthet. Ezután eldöntheti, hogy készen áll-e a megjelenésre, vagy még szeretne dolgozni rajta. Egy dolgot azonban fontosnak tartok: ne hagyja, hogy a bátortalansága megakadályozza abban, hogy másokkal is megossza a munkáját. Ezzel ugyanis saját alkotásának értékét is kisebbíti.