Lilith – fikció, valóság, hit

Mi történik, amikor a valóság, az emlékezés, a hit és az irodalom határai összemosódnak?

A Lilith egy kislány történetén keresztül beszél szeretetről, veszteségről, családról és azokról a kérdésekről, amelyekre talán nincs egyetlen, egyértelmű válasz. A kötet szerzőjével a történet hátteréről, az irodalmi inspirációkról, a valóság és fikció kapcsolatáról, valamint a könyv személyes indíttatásáról beszélgettünk.

Iványi Márton könyve webáruházunkban megvásárolható: Lilith - Egy kislány élete

Olvassátok el az interjút, és ismerjétek meg közelebbről a Lilith világát!

PUBLIO: Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnia, miről szól a Lilith, mit mondana róla?

Iványi Márton Pál: Egy kislány életéről, amely egyben a könyv Maupassant: Egy asszony életére is utaló alcíme is.
Bár teljesen más élethelyzetekről van szó... L. rendhagyó mindennapjaiba olvashatunk bele, kis élete kezdetén. Talán most indulásképp ennyit mondanék.

PUBLIO: A kötetben számos irodalmi és filozófiai utalás, illetve idézet jelenik meg – Maupassant-tól Saint-Exupéryn át Danilo Kisig. Miért tartotta fontosnak, hogy ezek ilyen hangsúlyosan jelen legyenek a történetben?

IMP: Látna egy Montaigne-esszét, ott mennyi idézet szerepel! Erre a szerzőre céloz Valéry vezetékneve is. Komolyra fordítva, úgy vélem, L. mindig tanít. Érzésem szerint ez abban a formában is érvényre jut, hogy kiváló szellemi munkákkal ismertet meg, amelyek olyan idézeteket tartalmaznak, amelyek mindenféleképp továbbgondolásra ösztönöznek. Talán még akkor is, azáltal is, ha esetleg ki is zökkentik az olvasót.

PUBLIO: Van ezek között olyan idézet vagy irodalmi gondolat, amely különösen közel áll Önhöz?

IMP: Nem fogadok, viszont Ön most megfogott. Nem is tudom... talán a legkedvesebbek éppenséggel ki is maradhattak. Egy ilyen például Shakespeare Viharában, amikor Miranda megmenti az apját, Prospero így szól hozzá: “A te ártatlan mosolyod adott erőt, hogy elviseljem...”

PUBLIO: A könyv hangvétele különleges kettősséget mutat: egyes részei gyermekien közvetlenek, mások filozofikusak, összetettek, olykor szándékosan nehezebben megfejthetők. Tudatosan építette fel így a kötetet?

IMP: Az L. által is kedvelt Mozart írt valami olyasmit az apjának 1782-ben, ha még egy sokadik idézetet megenged, hogy: érthető dolgokat kell írni, vagy pedig olyannyira érthetetleneket, amelyek éppen azért tetszenek, mert egyetlen józan eszű hogy teremtés sem érti őket.” Na jó, valójában ez soha sem volt célom. A könyv szándékosan ír le egy röppályát, rámutatva, hogy a szülő is evolvál, talán éppen megrázkódtatások, törések kapcsán csak igazán. Az igazánt itt tegye idézőjelbe, kérem. Valéry jelleme is fejlődik, ahogyan a hite is, ha megnézzük, ha nem is egyenesen, hanem ide-oda cikázva, ám mindvégig.

PUBLIO: Ha már szóba került a hit: milyen jelentést hordoz a címben szereplő Lilith? Mitológiai utalásként kell értelmeznünk?

IMP: L. A főhősünk. Lilith illusztráció, lásd Sarkadi Oszlopos Simeonját, amelynek főszereplője korántsem az ókeresztény aszkéta, hanem egy nagyon is XX. századi, hétköznapi karakter. Vagy, maradva a magyar műalkotásoknál, Mészöly Saulusában a lehető legnagyobb mértékben sejthető kihagyásos rejtélyes prózát kínált, amelyben az apodiktikus, vagyis a megcáfolhatatlan az enigmatikussal, rejtélyessel váltakozik. A lényeg itt L. valósága és metafizikája.

PUBLIO: Azt mondja, hogy a történet középpontjában L. valósága és metafizikája áll. Mit jelent ebben az esetben a „valóság”?

IMP: A kötet megtörtént eseményeken alapul.

PUBLIO: És hogyan értelmezhetjük a történet metafizikai rétegét?

IMP: A létezés végső kérdéseihez kapcsolódunk a kezdetektől. Eközben talán az sem mellékes, hogy Lagerlöf mesél valahol egy olyan isteni gyermekről, aki liliommá változott, amikor Heródes katonái keresték. Tehát van úgy, hogy a szakrálistól nem szakad el a mese, sőt: előbbi megihleti utóbbit.

PUBLIO: A könyvben hétköznapi, olykor játékos vagy meseszerű jelenetek mellett nagyon komoly filozófiai és spirituális kérdések is megjelennek. Hogyan kapcsolódik össze ez a két világ?

IMP: Egyik tündér ilyen, a másik olyan, e tapasztalatok, képzetek együtt vannak jelen a fiktív és a valós világban.

PUBLIO: Vagyis a mese és a valóság határa sem mindig egyértelmű a kötetben?

IMP: Nézze, ahogyan mások is, én magam is a valós, a valódi megragadására törekszem, aminek határai, korlátai is vannak. Kísérletezgetünk, lélektani és logikai lehetőségeket kutatunk, sorstörténetekkel, fogalmakkal játszunk. Mindeközben, hogy is mondja Tertullianus? “Elhiszem, mert abszurd.” Vagy legalább is foglalkoztat. Egy magyar szerző, Horváth Viktor egyik kiváló könyvének egy karaktere, Halima vallja azt, hogy „nincs olyan mese, amelynél a valóság ne lehetne meszerűbb,” vagy valahogy így.

PUBLIO: A történetben az egészségügy és az orvosi közeg is fontos szerepet kap. Hogyan viszonyul ehhez a témához, illetve mennyire tekinthető a könyv az egészségügyi rendszer kritikájának?

IMP: Úgy gondolom, összességében az ember hálás lehet az orvostudománynak és a szakmai szereplőknek. Semmiképp nem volt célom sem a francia miliő befeketítése, sem bármiféle rendszerszintű bírálat, esetleg az atomkísérletek vagy a társadalom kritikája egy-egy ponton, végképp nem volt cél a bűnbakkeresés. Úgy gondolom, L. egyébként sem engedné mindezt. Talán ezt is igyekszik egyértelműsíteni már Valéry elöljáró szava is.

PUBLIO: Több szereplő neve mögött is különböző jelentések és kulturális utalások sejlenek fel. Mit érdemes tudnunk például Valéry Montagny nevének megválasztásáról?

IMP: Valéry nemzetközi név, napja december 15, az a nap, amikor L. diagnózisa hivatalosan összeáltt. Montagny Montaigne esszéire utal, de még fontosabb, amit egy ferences atya mondta nekem februárban: a világ, illetve az emberi létezés teljes spektrumában azért nem igazodhatunk el, mert csak a hegyet, illetve annak alját láthatjuk. Ilyenek vagyunk, ekképp “drótoztattunk.” Az általam egyébként nagyrabecsült francia történelmi Hegypárt szintén hasonló beceneve itt mellékes. Pialat rendező pedig az elliptikus, vagyis kihagyásokkal elő, ugyanakkor érzelemmentes beállítások, nehéz témák mestere, ha nem is példakép, de valahol viszonyítási pont.

PUBLIO: A francia kultúra, irodalom és filmművészet láthatóan fontos inspirációs forrás az Ön számára. A család szintén központi témája a könyvnek. Mit jelent Önnek a család, és hogyan jelenik meg ez Valéry történetében?

IMP: Kiváló. Tanul az ember... Valéry is. A kezdeti kétségbeesése közepette megerősödik, ahogyan a többiek is. Ha van is áldozattörténet, az sosem lehet kizárólagosan a narrátor Valéryé.

PUBLIO: A könyv kapcsán többször összemosódik valóság és fikció. A történet földrajzi tere is ilyen: mennyiben beszélhetünk Párizsról, és mennyiben Budapestről?

IMP: Mágikus vagy reális? Fiktív vagy igazi? Még egy ellentétpár felmerül...

PUBLIO: Milyen további ellentétpárra gondol?

IMP: Őrült vagy ép? Nos, ilyenre is van épp példa, Stendhal írja Rossini L'Italiana in Algiers (Az olasz nő Algírban) című, egyébként szintén női sorsot, főszereplőt (Isabella) bemutató operájának francia verziójáról, hogy “szervezett és teljes őrület.” Igaz, sosem törtem ilyen babérokra, céljaim természetesen jóval szerényebbek. Visszatérve az alapkérdésére, a Lilith tudatosan keveri a Fiktívet és a Valóst. Ebben Borges-t követi, a maga lehetőségei szerint, ahogyan egyébként a lábjegyzetelés téren is, amelynek egyike utal is a mágikus realizmus e szellemi atyjára. Borges például A Zahírban is, konkrétan ütközteti a létező történelmi adatokat és szereplőket a kitaláltakkal. Barlach, Habicht nem létező, Konfucius és Flaubert nagyon is...

PUBLIO: Mégis jelentős szerepet kap a francia külvárosi közeg. Miért éppen ezt a környezetet választotta a történet egy részének helyszínéül?

IMP: Miközben hangsúlyozom, tudatosan keverjük Valéryvel a Fantasztikumot (olykor a Mágikust) a valóssal, azért az több ponton megjelenik a könyvben, ami Rossini imént nevezett operájára is áll, a világ egyik vezető történésze, Larry Wolff szavaival, „ahelyett, hogy a civilizációk összecsapásának képzetét erősítette volna, az egymással szembeállított kultúrák mögött meghúzódó emberi hasonlóságokat ismerte el.” Ehhez hozzátenném, hogy nagyon is vannak különbségek, ám ezek olykor triviálisabbnak bizonyulnak, mint gondolnánk. De ezekben az ügyekben egyrészt nálam sokkal hozzáértőbbek is vannak, illetve, ha megengedi, itt nem szakirodalomról van szó. Voltaképp részletkérdések.

PUBLIO: Ehhez kapcsolódnak a bevándorlói lét és a különböző kultúrák együttélésének tapasztalatai is, amelyekre már a fülszöveg is utal. Mennyire fontos rétege ez a könyvnek?

IMP: Legyen. Rachid Benzine Az apák hallgatásában pár éve leírt egy jelenetet, amelyben a narrátor beszámol az apjának az óhazában, hogy marokkóiak, algériaiak, tunéziaiak kifejezetten “jugoszlávokkal” és lengyelekkel dolgoznak együtt. Rendben, más idők, más ágazatok, más történetek, de hiszek abban, hogy van és kell hogy legyen együttműködés az egyes nációk között, akár a centrumban is. Ismerősi köröm beszámolói is ihlették ezeket a szakaszokat, viszont emlékeztetnék rá, hogy mindez itt főleg illusztráció csupán egy olyan szerzeményben, amelyben eleve tudatosan váltakozik, ha nem hangzik fellengzősen, a fikció és a valóság. Nincs Boulevard des Hongroises sem Párizsban.

PUBLIO: A könyvben a valóság időnként szándékosan bizonytalanná válik, szinte hallucinációszerű élményt keltve. Ennek is szerepe van a valós és a fiktív világ összemosásában?

IMP: Zöld sárkányokat nem látok azért, legfeljebb sasokat.

PUBLIO: Térjünk át egy másik, nagyon mai témára: a könyvben a mesterséges intelligencia is megjelenik. Honnan jött ennek az ötlete, és hogyan viszonyul Ön általában a mesterséges intelligenciához?

IMP: Miből gondolja, hogy értenék hozzá? Mert M.I. a fordított monogramom? Amúgy Montesquieu Perzsa levelei művéből fakadt az ihlet egy új elbeszélő keret megalkotására, ahol is a bevezetőben egy narratív közvetítő vállalja, hogy feltárja és bemutatja mások levelezését. Ezt hangoltam a jelenkorra. Ami pedig magát a MI-t illeti, sztem elképesztő, sőt, félelmetes, minden értelemben. Mihamarabb szabályozni kellene, méghozzá világszinten. Ismeri a manna eredetileg ószövetségi fogalmát, amely ajándék, amit viszont a túlzott koncentráció “megkukacosít.” Valahogy ekképp jelenik meg számomra ez az egész, de erről talán majd máskor.

PUBLIO: Eddig sok szó esett a könyvről és annak kulturális hátteréről, de beszéljünk egy kicsit Önről is. Hol él, mivel foglalkozik, és hogyan kapcsolódik mindehhez a francia kultúra iránti érdeklődése?

IMP: A “Sasfészkünk” Óbudán van, igen, ahol a családommal élek. A korábbi kérdésére, egyébiránt, nem válaszoltam, tehát Budapest, nem pedig Párizs. Utóbbi a “Fény városa,” ahol pár publikációm is megjelent, előbbire azonban otthonomként tekintek. Lokálpatrióta vagyok. Jellemzően ember- és társadalomtudományi területekkel foglalkozom, a Corvinuson szereztem tudományos fokozatot, ez is ideköt. De úgy gondolom, még ennél is többet tanultam a katedrán, termeken kívül, akár a gyermekeimtől is.

PUBLIO: Említette, hogy nemcsak a tudományos és szakmai közegből, hanem a gyermekeitől is sokat tanult. Mit adott Önnek ez a tapasztalat?

IMP: Mindegyiküktől valamit, összességében pedig talán a szeretet és a türelem jelentőségét, amely egy állandó javulási folyamatot feltételez, lásd Jakob lajtornája. A szeretet eszembe juttatja Pál apostolt és Jean Valjeant is, de talán nem is terhelném ezúttal több...

PUBLIO: A történet 2022 körül lezárul. Mi történik ezután L.-lel és a családdal?

IMP: Valéry a megmondhatója, de annyi bizonyos, hogy viszonylag szép, derűs évek jönnek, és ezekről ritkábban vezet az ember naplót.

PUBLIO: Felmerülhet az olvasóban, hogy ezekről a derűsebb évekről is jó lenne többet megtudni, különösen azért, mert a könyv reményt is szeretne adni a hasonló helyzetben lévő családoknak. Miért döntött mégis úgy, hogy ezen a ponton zárja le a történetet?

IMP: Ők a szép napokat maguktól is tudják értékelni, külső hatások nélkül is, elhiheti. Emellett, tudja, tiszteletből igyekeztem mihamarabb befejezni a kötetet.

PUBLIO: Az epilógus talán a könyv egyik leginkább értelmezésre nyitott része. Milyen gondolatot szeretett volna vele az olvasóra bízni?

IMP: Az olvasóra bízom ennek a kibontását. Ami bizonyos, hogy az ötletet elsősorban Khadra, emellett Gárdonyi és Danilo Kis adták. Semmiképp nem kívánja a végszó L. apoteózisát kimondani, ellenben Bergson azon véleménye felé tájol, hogy “az értelem nem az egyetlen lehetőség a metafizikai valóság megközelítésére.” Az volt a vízióm, hogy olyasvalami táruljon elénk, mint a You’ll never walk alone angol szám szövegében, “at the end of the storm, there is a golden sky, and a sweet, silver song of a lark...” [magyarul: a vihar végén, ott az aranyló égbolt, és egy pacsirta édes, ezüst dala].
De talán jobban, divatos kifejezéssel élve, rezonálhat egy Republic-sor is: “virág nyílik a domboldalon
A felhők fölött ragyog a nap...”
Cipő, nyugodjon békében, egy felbecsülhetetlenül értékes életút után hosszú oxigénhiányos állapot következtében harmadfokú kómás állapotba került és elhunyt. Itt egy párhuzam nyílik. Visszatérve a Valéry-féle, virtuális válaszüzenethez, Gion Nándor Virágos katonája is a szemem előtt lebeg már jó ideje. Ebben a gyermeki narrátor ábrándjai meghatározók a történelmi kataklizmák előtt és alatt. Néha a gyermekek élesebbek nálunk, felnőtteknél. Úgy vélem, L. is, arra is, tanít, hogy belássuk, az emberi jelenség jóval több a látható valóság összefüggéseinek felismerésénél. Mindig is izgatott az a belső sugallat, amely a vallási felé irányítja az embert. Valéry 2017 decemberétől erősen vívódik hit és kételyek között, ennek a lelki érésnek a végpontja egy “automatikus” üzenet. Ennek rejtélyes, L-t szólító hangja, mindenki döntse el, hogy honnan ered, netán egy álomból, a képzeletből, vagy valakitől, valahonnan egészen máshonnan.

PUBLIO: A beszélgetés elején szóba került Shakespeare Vihara, és az interjú során többször is érzékelhető volt a személyes érintettség. Mennyire életrajzi ihletésű a Lilith?

IMP: Az én életemben is központi helyet foglal el a kislányom, Lili. Ez a könyv azonban nem róla szól, hanem érte. És másokért. Olyanokért, akik távoztak. Luther egy közelebbről nem ismert krónikus betegségben veszítette el a kislányát, az angol-kínai írónő Pearl Buck pedig fenilketonuriában. Látja, ez is, mint annyi minden, a tágabb, kollektív emberi tapasztalat, vagyis az élet része.

PUBLIO: Azt mondja, hogy a könyv nem a kislányáról, Liliről szól, hanem érte – és másokért is. Ha lehet, mesélne még egy kicsit arról, mit jelent Lili az Ön számára?

IMP: Lili a legnagyobb formátumú ember, akivel valaha találkoztam és e meggyőződésem minden egyes nappal csak erősödik. Viszont itt átadnám a szót Valérynek... Elbeszélése, ha van ilyen, az igazságot keresi, és talán közelebb visz ahhoz, amit megérteni teljesen úgysem lehet.