A barátság távolsága
Megosztás
Felnőttként a barátság átalakul.
Az igazi barátok maradnak – csak már másképp.
Van két barátnőm Magyarországon. Gimnázium óta. Amikor találkozunk, ugyanott vesszük fel a fonalat. Nem kell magyarázni, ki kicsoda, mi miért fáj, min nevetünk. Leülünk egy kávé mellé, és egyszerre vagyunk újra tizenhét évesek és harmincöt.
A hétköznapokban viszont recsegnek a vonalak.
Üzenet. Hangüzenet. Egy macskás kép. Egy mém azzal, hogy „ez te vagy”. A válasz néha hat órával később érkezik. Vagy másnap. Mert közben időeltolódás van. Munka. Mesék. Élet.
Hiába itt a technológia, a hat-hét órás különbség néha nagyobb, mint a térkép.
És van egy barátnőm itt, Sanghajban. Két órányira metróval és mégis néha távolabb, mint Magyarország.
Nem azért, mert nem fontos, hanem mert felnőttek lettünk. Gyerek született. Munka lett. Fáradtság lett. Találkozót már nem kitalálunk – hanem leszervezünk. Naptárban.
A barátság ma már nem abban mérhető, hányszor ülünk egymás mellett, hanem abban, hogy amikor végre leülünk, nincs bennünk szemrehányás.
Talán ez a felnőtt barátság: nem a gyakoriság, hanem a megtartás.
Néha különös érzés, hogy lehet valaki egyszerre nagyon közel – és mégis földrészekre.
De ha egy elküldött mém, egy „nézd ezt a cicát”, egy késő esti „itt vagyok” elég ahhoz, hogy hazataláljunk egymáshoz – akkor talán mégsem a távolság számít.
