A bakancslista átrendeződése

Amikor külföldre költözöl, az első években minden sürgős. Mintha lenne egy láthatatlan időzítő a fejed fölött. Nem tudod, meddig maradsz, ezért menni kell. Látni. Felfedezni. Pipálni.

Minél több ország. Minél több város. Minél több „ha már itt vagyok”. 

Aztán telnek az évek. Nem kettő. Nem három. Hanem öt. Nyolc. Tíz. És egyszer csak már nem vendég vagy. A város már nem egzotikus, hanem a mindennapok része.

A sürgetés lassan csendesebb lesz. Nem kell minden hétvégét repülőjegyre váltani. Nem kell minden ünnepet új országban tölteni és közben valami megváltozik. A bakancslistám átrendeződött. Már nem azt írom fel elsőként, hova szeretnék eljutni, hanem azt, kivel.

Mostanában nem az van a listámon, hogy Bali vagy Tokió, hanem hogy egyszer menjünk el együtt a Fertő-partra naplementét nézni. Vagy hogy jövő nyáron ne rohanjunk, csak üljünk ki a kertbe, és ne történjen semmi.

Régen attól féltem, hogy kifutok a világból. Most attól félek, hogy kifutok az időből, amit együtt tölthetnénk.

A világ nem lett kisebb, csak fontosabb lett az, aki benne vár.